1986 tele fájdalmasan régen volt. De aki átélte, emlékszik rá. A hőmérséklet hosszú időn keresztül a -20 fokos tartományban ingázott. És annyi hó esett, hogy a hóeltakarítás látszattevékenységgé szelídült.
Merészkedjünk közelebb a jelenhez! Még 2003 telén is megesett, hogy le kellett zárni a városokat, mert olyan hirtelen esett olyan sok hó, hogy ha nem is teljesen lehetetlenné, de minimum Survivor-rá változtatta az autós közlekedést.
Végül, a legfiatalabbak kedvéért álljon itt 2013. március 15-e, amikor Holle anyó annyira betépett, hogy két pillanat alatt változtatta járhatatlanná majd az egész országot.
Ezek kirívó, emlékezetes pillanatok. De az, hogy télen értékelhető mennyiségű hó esik, tizenegynéhány évvel ezelőttig nem számított emlékezetesnek. Az utóbbi években viszont egyre inkább.
Adjuk ehhez hozzá a mind gyakoribb (és egyre őrültebb) viharokat, meg a lassan, de biztosan beteges szintet öltő nyári kánikulákat, az aszályokat vagy éppen a felhőszakadásokat! Akinek az oviban nem strucc volt a jele, az a tudósok diagnózisa nélkül is belátja: valami történik. Valami nem jó.
De ha mégis odafigyel rájuk, az határozottan nem tesz jót az amúgy sem rózsás hangulatának. Mert a tudósok azon kívül, hogy “Hajrá!”, nem sok biztatót tudnak mondani. Nehéz nem arra gondolni, hogy egyirányú utcába kerültünk, de nagyon nem szeretnénk megérkezni az úticélhoz.
A helyzet tehát súlyos. De azért nem reménytelen. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) irányadónak számító éves jelentése (World Energy Outlook) szerint valamikor 2024-2025-ben végre elkezdhet csökkenni a CO2 kibocsátásunk. 2030-ra pedig kb. 20%-kal lesz alacsonyabb annál, mint amit még a 2015-ös párizsi klímacsúcson jósoltak.
Ráadásul a megújuló energia termelésére és felhasználására szolgáló eszközök évről-évre gyorsabban terjednek annál, mint amire számítunk. Az adatokat vizsgálva úgy tűnik: az emberiség csendben rákapcsolt és esze ágában sincs feladni a küzdelmet.
Reménykedni tehát van okunk. De ez a reménykedés csak a cselekvésre jogosít fel minket, arra a legkevésbé sem, hogy hátradőljünk. Igenis van esélyünk – feltéve, ha mindenki, aki tenni tud valamit, meg is teszi.
Például napelemet telepít. Ha azon szerencsések közé tartozik, akik a telepítési engedélyük révén még jogosultak az éves szaldó elszámolásra, akkor nincs is min gondolkodni. Ha nem, akkor gondolkodni talán van min. De hadd adjunk egy nézőpontot hozzá!
Megéri-e jelen körülmények között beruházni egy naperőműbe? Erre azért nem létezik jó válasz, mert a kérdés maga rossz. Helyesen valójában így hangzik: mennyire éri meg a napelem?
De még itt is elkövethetünk egy komoly hibát. Mert ha a múlthoz hasonlítjuk, akkor az jön ki, hogy jóval kevésbé. Ami rendben is volna – ha az életünket visszafelé élnénk. Az idő viszont (nem úgy, mint a rákok) kizárólag előrefele hajlandó menni.
Leendő naperőművünk megtérülését tehát nem a letűnt korok dicsőségének kontextusában kell vizsgálnunk. A megfelelő viszonyítási alap az élhető vs. élhetetlen jövő. Megéri? Az unokáink szerint egészen biztosan.
Ezen a ponton azonban könnyen egy gondolat csapdájában találhatjuk magunkat: az, hogy én mit teszek, nem számít. Csepp a tengerben, homokszem a Szaharában. Valójában a jövőnk éppen azon múlik, hányan leszünk, akik NEM értenek egyet ezzel. Mindenki és minden számít. A világ legtöbb baját nem a cselekvés, hanem a tétlenség okozta és okozza. Minél többen tanuljuk ezt meg, annál jobbak lesznek a kilátásaink. Csatlakozz a cselekvőkhöz és keress minket!
