Akit tényleg érdekel a jövő, azt érdeklik a fiatalok is. Ezért örültünk annyira, amikor a Create Ifjúsági Projekt keretén belül a nyakunkra küldtek egy rakás tizenévest. Hogy mutassuk meg nekik, hol terem a napenergia.
Mert a többség számára ez azért nem magától értetődő. Odáig jók vagyunk, hogy a napelemek fent kapaszkodnak a háztetőn és ha süt a nap, mindenki örül. De azt, hogyan lesz a szánsájnból kettőhúsz a konnektorban, kevesen értik. Nyilván nem kell minden műszaki részlettel tisztában lenni. De legalább az alapokat jó átlátni. Főleg azért, mert ezen a technológián múlik a jövőnk jelentékeny része.
És még inkább ezeknek a srácoknak a jövője. Amit (ebbe elég nehéz anélkül belegondolni, hogy össze ne facsarodna a szívünk) javarészt már feléltünk. Nem ők. Mi. Mert már vagy 50 éve játszuk azt a társasjátékot, hogy a jelen problémái mindig fontosabbak, mint a jövőé.
A gazdaságot persze pörgetni kell. A GDP lett modern életünk legfőbb mutatója, így bármi, ami a növekedésnél kevesebb, elfogadhatatlan. És hát szeretünk jól élni. De még jobban szeretünk jobban élni. Amivel önmagában nincs semmi baj.
A baj a mítosszal van. Annak mítoszával, hogy mindezt a saját erőnkből teremtettük meg. Ha tényleg így lenne, most emelt fővel nézhetnénk a fiatalok szemébe.
De az igazság az, hogy ultramenő életünket hitelből finanszírozzuk. Olyan hitelből, amit uzsorakamatra vettünk fel. És ezt a hitelt nem mi fogjuk visszafizetni. Hanem ők. A mai tizenévesek és akik utánuk jönnek.
Magyarországon idén május 25-re esett az Overshoot Day, azaz a túllövés napja. Ez az a nap, amikorra elhasználtuk az arra az évre jutó forrásainkat. Már fél évre sincs szükségünk, hogy feléljük.
Nem az a kérdés, tudunk-e változtatni. A “túl késő” és a “már nincs mit tenni” a káoszpártiak szlogenje. Talán még tudunk fordítani. Talán már nem. De az igazi kérdés, hogy bele tudunk-e majd nézni a gyerekeink, unokáink szemébe és tudjuk-e majd mondani: megtettem minden tőlem telhetőt.
